Ami a maximalizmus és a tökéletesség mögött húzódik
Tudod, mi a közös a kimerültség, a szorongás és a „még ez sem elég jó” érzése között?
Nem más, mint a maximalizmus és perfekcionizmus.
Elhangozhatnak ugyan dicséretként, mondhatjuk másnak: „te aztán igazi maximalista vagy, mindent tökéletesen csinálsz!”, pedig valójában ezek gyakran láthatatlan láncok.
Viselkedési, belénk égett minták, amelyekkel magunkat zárjuk be egy látszólag fényes, de belül szeretetre éhező, szorongató világba, a saját magunk börtönébe.
Ha te is ismered azt az érzést, hogy bármennyit teljesítesz, ennek ellenére ott motoszkál benned: „lehetne ez még jobb is…”, akkor ez a bejegyzés neked szól.
Mi a különbség a maximalizmus és a perfekcionizmus között?
Első ránézésre akár „ikrek” is lehetnének, valójában azonban nem teljesen ugyanazt jelentik.
A maximalizmus hajtóerő lehet, ami arra késztet, hogy fejlődj, tanulj, keress új megoldásokat.
A maximalista nő hisz abban, hogy „mindig lehet jobban”, és ez bizonyos keretek között akár egészséges is lehet. Egészséges akkor, ha a napi 20 tételt tartalmazó to-do listád (ami amúgy baromi sok) jelentős hányadát megcsináltad, és a maradék nem teljesítettől nem omlottál össze. Ha viszont, addig nem fekszel le, amíg az összes tételt ki nem pipáltad (ami gyakorta jóval több, mint egy átlagos emberé), és kimerülve is hajtod magad, hogy minden készen legyen, az minden, csak nem egészséges.
Persze, vannak hajtósabb időszakok mindannyiunk életében, amikor ennek helye van, azonban ezek fontos jellemzője, hogy csak időnként fordulnak elő és utána jön – bűntudat nélkül – a jól megérdemelt pihenés. Teszem hozzá, feladat-teljesítés közben sem árt, ha pihensz és feltöltődsz.
A perfekcionizmus viszont már ugyanennek a hajtóerőnek az árnyékos oldala. Soha semmi nem elég jó, nem elég tökéletes. Addig nem lehet megállni, amíg nem tökéletes, addig hajtani kell, csiszolgatni a semmit.
Itt nem a fejlődés a cél, hanem a hiba teljes kizárása. Nem a jobb minőség a mérce, hanem a hibátlanság és a tökéletesség.
A legnagyobb gond, hogy a tökéletesség valójában nem elérhető.
A perfekcionista ember nem csak a munkájában maximalista, önmagát is könyörtelenül méri.
Ilyen, és ehhez hasonló párbeszédek forognak az elméjében naphosszat:
- Ha hibázom, értéktelen vagyok.
- Ha valami nem tökéletes, az egy merő kudarc.
Ez a gondolkodásmód nemcsak a teljesítményt szorítja ketrecbe, hanem a lelket is. Szorongat, nyom, összehúzódásra késztet. Minden, csak nem komfortos, nem kényelmes. Ennek ellenére a perfekcionista ember annyira megszokta már, hogy észre sem veszi mindezt. Alapállapota lett ez a nyomás, erőltetés, legtöbbször a maga részéről, a saját maga elvárásai mentén.
A tökéletesség illúziója és a mögötte rejlő történet
Sokan azt gondoljuk, hogy a maximalizmus és a perfekcionizmus velünk született tulajdonságok. A legtöbbször azonban nem az, hanem tanult minták.
Valamikor régen, legtöbbször gyerekkorban, elhangzott egy mondat:
- Légy ügyes!
- A hibátlan dolgozatért dicséret jár.
- Ha nem 5-ös, akkor minek?
Megtanultuk, hogy a szeretetért, az elismerésért teljesíteni kell. Hibázni nem ér, mert azért nem jár szeretet, dicséret. A hibátlanság lett az ár, amit a látszólagos biztonságért fizetünk.
A csapda ebben az, hogy egy idő után már nem is a külvilág követeli meg a tökéletességet, mert mi magunktól várjuk el. És amikor elbukunk (mert emberként időnként elbukunk), jön a szégyen, a bűntudat és a belső szorongás. Ezt se tudtuk jól csinálni…
Nem csoda, hogy a tökéletesség hajszolása az egyik legerősebb stresszforrás a modern nők életében.
Ahogy Pál Feri atya mondta egyszer egy előadásában: „A maximalista ember nem tud megpihenni, mert mindig azt érzi, hogy még nem tett eleget. A perfekcionista pedig sosem tud örülni, mert mindig talál egy hibát.
A maximalizmus és perfekcionizmus, mint stresszforrás
A maximalizmus és perfekcionizmus első látásra magas minőséget jelenthet, valójában azonban gyakran a szorongás tünete.
Pszichológiai kutatások is kimutatták: akik folyamatosan tökéletességre törekszenek, hajlamosabbak a kiégésre, alvászavarra, önbizalomhiányra és a krónikus stresszre.
Talán te is tapasztaltad már, hogy egy perfekcionista nő sosem érzi azt, hogy elég.
- Nem elég jó anya.
- Nem elég sikeres a munkájában.
- Nem elég vékony, nem elég nyugodt, nem elég produktív.
A „nem elég” lassan beissza magát a bőröd alá, és onnantól kezdve a tested is reagál: feszültséggel, fejfájással, szorító mellkassal.
Ez a belső feszültség idővel elvág a spontaneitástól és a játékosságtól, vagyis éppen attól, ami az élet sava-borsa.
És innen már csak egy lépés a kiégés.
Tudom milyen ez, belülről éltem meg, hiszen életem nagy részében volt hozzájuk szerencsém. Eleinte büszkén viseltem ezt a magamra aggatott bélyeget: hát, én csak tökéletes akarok lenni, ezért mindent (!) maximum fordulatszámon pörgetek. Nem adok ki a kezemből félmunkát – azt, ami egyébként másnak már bővel 100 százalék fölött volt – mert hát, az mégse járja. Csakis a tökéletes munka jöhet szóba, legyen az munkahelyi, családi, esetleg párkapcsolati teendő vagy feladat.
Olyan gyönyörűen ámítottam magam ezekkel, hogy észre sem vettem: önként belesétáltam a kiégésbe. A szomorú ebben, hogy amikor már vastagon benne voltam, akkor se álltam le. Még inkább nyomtam és hajtottam, azt gondolva, biztosan nem tettem még eleget.
Tökéletes mintapéldánya voltam – gyógyulófélben vagyok ma is – a teljesítménykényszeres, perfekcionista és maximalista nőnek.
A perfekcionizmus csapdája: amikor a „jó” már nem elég jó
A perfekcionista ember nem tudja abbahagyni, mert mindig van még egy mondat, amit át kell írni, hiszen nem elég jó, hát hogyan is mehetne az úgy ki a kezéből!
Mindig van még egy projekt, amit tökéletesíteni kell.
Van még egy visszajelzés, amit újra meg újra elemezni kell.
Ismerős?
Az egyik jó ismerősöm (nevezzük most Évinek) például arról mesélt, hogy volt olyan eset, amikor esténként a prezentációját újra és újra átnézte. Csak még egy diát javítok. – mondogatta magának.
Aztán hajnali kettőkor még mindig ott ült. A teste és az idegrendszere már rég pihenésért kiáltott, de a perfekcionista énje nem engedett. Erősebb volt, mint a testi fáradtság, legyőzte azt.
Miért csinálta ezt Évi? Mert saját maga volt a belső hajcsára. És ami a legszomorúbb, hogy nem az eredmény izgatta, hanem a kudarckerülés. A hibázás teljes kizárása, hiszen a perfekcionista nem a sikerre hajt, hanem a hibát, ezzel együtt a vélt vagy valós kudarc lehetőségét akarja elkerülni.
Végső soron a megszégyenülést, ami a tökéletlenség láthatóságából fakad.
Mi van a perfekcionizmus mögött?
A kutatások szerint a perfekcionizmus hátterében gyakran mélyebb, érzelmi sémák állnak.
- A szeretet feltételezettsége (ha jól csinálom, akkor szeretnek).
- A kontroll igénye (ha minden részlet a kezemben van, biztonságban érzem magam).
- A külső elismeréstől való függés.
Ezeket a mintákat sokszor viseljük láthatatlanul, mint egy jól szabott, de túl szoros kabátot, ami bár véd a hideg ellen, mégis szorít. Feszengünk benne, izgünk-mozgunk, mégsem tudjuk levenni és lecserélni valami kényelmesebbre.
Túlságosan is megszoktuk, páncélként tapad ránk.
Ezért érezzük azt, hogy szinte nem tudunk levegőt venni.
Mit tehetsz, ha már fojtogat a tökéletesség?
Nem egyik napról a másikra fogsz „meggyógyulni” a maximalizmusból és a perfekcionizmusból, ám vannak lépések, melyekkel elindulhatsz a könnyedség és egy megengedőbb, önszeretőbb éned felé:
1) Vedd észre a mintát.
Mikor hallod magadban a „nem elég” vagy a „még nem tökéletes” hangot?
Mi váltja ki? Munka? Kapcsolatok? Külső elvárás?
2) Engedd meg a hibázást.
Legyen ez egy tudatos gyakorlás: „Most nem lesz tökéletes, és ez így rendben van.”
Meglepő, de a világ nem dől össze.
3) Keress stresszkezelő eszközöket.
A kreatív stresszoldás, az alkotás, a nevetés mind segítenek újra kapcsolatba kerülni önmagaddal. Ebben segíthet a Stresszből Flowba stresszkezelő mini-workshop
4) Ne egyedül csináld.
Sokszor elég, ha valaki végighallgat, és segít tisztábban látni.
Ehhez ajánlom a 30 perces ingyenes konzultációmat, ahol közösen bontjuk ki, mi van a maximalizmusod mögött, és hogyan tudod szeretettel átalakítani.
Jó, ha megjegyzed: a maximalizmus és a perfekcionizmus nem te vagy, ezek csak minták
Ha azt hiszed, ha hibázol, akkor elértéktelenedsz és vége az életednek, mert mindenki megtudja, ki is vagy valójában, akkor van egy jó hírem: nem vagy a hibáid összessége. Nem a hibáid határozzák meg az értékességedet.
És nem vagy kevesebb attól, ha valami nem sikerül hibátlanra.
A maximalizmus és a perfekcionizmus nem jellemvonások, hanem viselkedésminták, melyeket meg lehet érteni, és meg lehet tőlük szabadulni. Ha nem is teljesen, de csillapíthatók, lágyíthatók és önszeretet gyakorlásával egészen jól lehet velük együttélni úgy, hogy ne börtönbe zárjanak, hanem a fejlődésedet segítsék.
Amikor megtanulod mindezt, helyet csinálsz valami sokkal fontosabbnak: a békének, az örömnek és annak a fajta nyugalomnak, amit nem a teljesítmény ad, hanem az önelfogadás.
Ha szeretnél támogatást kapni ezen az úton:
weboldal: deepmeart.hu
email: hello@deepmeart.hu
Instagram: @deepmeart
Zárt Facebook csoport: Everyday Flow Club